Valaki bemásolná a cikket, tegnap és ma sem akart betölteni nekem a DAB honlap és erre kíváncsi vagyok.

@peterszky:
Csapatunk vezetőedzője, Stephan Lundh beszélt nekünk a szezonról, a sikerekről, s azokról az apróságokról, amiken még fejleszteni kell, s amik nagyon is fontosak. Monstre-interjúnkban arról is olvashatnak, április végéig kiderül, hogy marad-e a svéd mester.

- Mire számított, amikor idejött, és mit tapasztalt a várakozásokhoz képest?

Stephan Lundh: - Első pillanattól a kaland illatát éreztem a levegőben, tudtam, hogy ez teljesen új dolog lesz számomra. Nem tudtam túl sokat Dunaújvárosról, és Magyarországról sem. Az egyetlen kapocs Vas János volt, róla tudtam, hogy innen indult. Ha visszatekintek a mögöttünk álló szezonra, azt kell mondanom, nagyon jóra sikerült: rengeteg jó élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam az itt töltött hónapok alatt. Nagyjából minden sikerült, amit el akartunk érni, amiért dolgoztunk. Szerintem nagyszerű csapat rázódott itt össze, remek játékosokból. A srácok fejlődésének kifejezetten jót tett ez a hihetetlenül kemény menet. Az egyesület is kiemelkedő munkát végzett. Elképesztő ezt a rengeteg utazást, az étkeztetést és minden mást megszervezni, le a kalappal előttük. Nekem az is nagyon fontos volt, hogy bár izzasztó és hosszú szezonunk volt, nem panaszkodott egy játékosom sem. Mindenre kihívásként tekintettek, ami szintén elengedhetetlenül fontos, ha valaki fejlődni akar.

- Azari Zsolt elmondta, az idei szezon teljesen új volt mindenki számára. Két csapatunk is nagyon komoly kihívásokkal szembesült. Ez a kiélezett versenyhelyzet természetesen a játékosoknak is új volt. Volt, aki remekül ismerte fel az idei évben rejlő lehetőségeket, mások kevésbé. Hogyan működött a modell a gyakorlatban? Mik a tanulságok?

S. L.: - Nagyon jó, ha konkurenciát tudunk teremteni csapaton belül: ha a játékosnak versengenie kell másokkal, hogy több jégidőt kapjon. Ezen azonban még mindenképp fejlesztenünk kell a jövőben, hiszen mondjuk hat igazán versenyképes sorunk volt, ám a legjobb négy és a másik kettő között elég nagy volt a különbség. A B-csapatban leginkább fiatalok játszottak. Bennük is rengeteg lehetőség van, de a kibontakoztatáshoz nekik is be kell szállniuk ebbe a versengésbe, meglátni e helyzetben a lehetőségeket, és azon lenni, hogy minden pillanatban maximálisan megfeleljenek a kihívásoknak. Remélem, érezték, hogy amikor jól játszottak, több időt is kaptak a jégen. Na persze ez kicsit furán hangzik, hiszen mindenki rengeteget játszott a közel száz mérkőzésen. Fontos belátni, hogy nem tud mindenki minden mérkőzésen száz százalékot nyújtani: ez természetes. Az viszont elvárható, hogy mindenki törekedjen rá, hogy bizonyos határ alá ne zuhanjon a teljesítménye. A cél az volt, hogy konstans, komolyabb hullámvölgyektől mentes szezont sikerüljön kihozni a srácokból. Látszik, hogy rengeteg tennivaló maradt – nem csak a fiatalok, de az idősebbek számára is. Az átlagéletkor nagyon alacsony, ezért bőven van lehetőség rá, hogy még keményebbé váljanak az Acélbikák.

- Felmerül a kérdés, hogyan lehet mentálisan fejlődni. Kívülről úgy tűnik, fizikálisan nincs gondunk, míg fejben bőven lenne fejleszteni valónk. Jó példa talán, hogy a Fehérvár ellen, amikor 4-0-ra vezetett az ellenfél, a mieink mintha feladták volna lelkiekben. Hogyan lehet tovább acélosítani a lelket?

S. L.: - Az első lépés mentális téren, hogy azt érzed: felkészültél, elég jó vagy a feladathoz, erős a megmérettetéshez. Ha különbséget kéne keresnem a mi csapatunk és a Fehérvár között, biztosan nem a sebességre vagy a tudásra mutatnék rá elsőként, sokkal inkább arra a nyolc-kilenc kilónyi eltérésre, ami a játékosok átlagos súlya között van. Meg természetesen arra az ötven igen magas minőségű meccsre, ami mögöttük volt. Ez a Fehérvár titka. Természetesen mi nem játszhatunk ötven olyan meccset, mert nem vagyunk az EBEL-ben: de talán teremthetünk olyan környezetet, ahol a játékosaink hasonló fizikai és mentális nyomásnak vannak kitéve, ahol hozzászokhatnak ezekhez a dolgokhoz. Úgy gondolom, az elsődleges lépés a fizikai tréning. Talán tudnék e téren is újat mutatni a srácoknak. Nagyon fontos számomra – s így természetesen a csapatom számára is – a verseny: ha elérsz egy célt, ne állj meg, hajts a következőért. Harcolj a csapattársaddal is: a jégkorong számomra nem csak erőről és sebességről szól. Fejben is acélosnak kell lenni. Gondoljunk csak bele, ki kell korcsolyázni sok ember elé, teljesíteni kell; lehetnek rossz bírói döntések, amik megzavarhatnak, vagy előfordulhat, hogy az ellenfél hasonlóan jó csapat, s csak pár apró hiba dönt a mérkőzésről. Ezért akarom, hogy a csapat gépezetként működjön: bármi történik is körülöttük, menjenek előre. Ahogy említetted: ha négy góllal vezet az ellenfél, akkor is meg kell nyernünk azt a meccset, fel kell vennünk a kesztyűt. Persze a Fehérvár elleni mérkőzés speciális volt, én legalábbis úgy láttam. Nekünk volt majdnem száz mérkőzésünk, 22 ezer kilométerünk a buszon, ők egészen más helyzetből jöttek. Ezzel együtt nagyon fontos volt a srácoknak, hogy lássák, mi a különbség a két csapat között. Idén a Fehérvár a legjobb négy között volt az EBEL-ben, a mi következő célunk a legjobb négy közé kerülni a Nationalligában. De az első dolog a felkészülés lesz. Fizikai téren is van még tennivalónk, bár az igaz, hogy sokkal könnyebb izmot és tömeget felpakolni a játékosokra, mint mentálisan fejlődni.

- Erről jut eszembe: az egyik interjúban mondta, az a célja, hogy a Nagy Vörös Gépezetté alakítsa a csapatot. Erre utalt?

S. L.: - Olyan csapatot akarok, ahol nem számít, az első vagy a negyedik sor van-e éppen a jégen, mert nagyjából ugyanolyan jól oldják meg a feladatokat. A legjobb csapatokat irányítottam Svédországban, s az ellenfél edzői azt nyilatkozták egy-egy vereség után, hogy nem számít, ki van bent tőlünk a pályán, mindig nagyon nehéz ellenünk játszani. Amikor a Miskolc ellen játszottunk, Greg Lindqvist is ezt mondta nekem. Nagyon fontos, hogy legyen egy nagy merítési lehetőség, ezért is akarom azt a hat sort közelebb hozni egymáshoz. A játékosainknak meg kell érteniük, hogy nagyon értékesek a csapat számára. Erősen ki kell emelni, hogy mindenki, aki a csapat körül munkálkodik, részese a sikereinknek. Nagyon jó látni, hogy amikor élesedik a helyzet, mindenki összefog, s egymást segítve dolgozik a győzelemért. Amikor jók vagyunk, bennem nem az játszódik le, hogy „Ó, igen, én vagyok a legjobb edző a világon, ezért nyerjük meg a meccseket”. Aki így gondolkozik, egy-egy vereség után ujjal mutogat a játékosaira, ez miatta történt, amaz rajta úszott el. Lehet nyerni néhány meccset, ha a kapusunk jó, s az orvosi csapat is hozzásegíthet minket pár győzelemhez – nélkülük akár a legjobbjainkat is mellőzni kéne sokszor. Az erőnléti edző nélkül, aki izmosítja a csapatot, valószínűleg sehol sem lennénk. Ezért gondolom, hogy igazi gépezetet kell felépíteni, aminek minden alkatrésze egyformán fontos.

- Hogy látja: mi volt a különbség a MOL Liga és a Nationalliga között?

S. L.: - Úgy gondolom, jelenleg a Nationalliga legjobb öt csapata közel van egymáshoz. A MOL Ligában nagyobb a különbség a csapatok között. Az osztrák ligában érezhető volt, hogy az első öt-hat csapat közel azonos esélyekkel küzd egymás ellen. Ez az, amitől jobbak a meccsek. Nem tudom, mi lesz a MOL Ligával jövőre, remélem, fejlődni fog, kicsit közelebb kerülnek egymáshoz a csapatok, s talán nagyobb izgalmakat kínál majd a magyar jégkorong szurkolóinak.

- Érdekes volt, hogy a szezon során fontos pontokat vesztettünk a gyengébb osztrák csapatok ellen. Azért lehetett ez, mert ismeretlenek voltak számunkra, vagy másik hokikultúrát képviseltek, ami idegen volt nekünk?

S. L.: - Egyik sem. Próbáltuk mindig nyomás alatt tartani a csapatot, számtalanszor elmondtuk, nem számít, ki az ellenfél, ha mi azt csináljuk, amiben jók vagyunk. Úgy érzem, néhány találkozón kijött, hogy egyik-másik játékosunk fáradt volt, fejben máshol járt. De úgy érzem, karácsony után ez már nem volt jellemző – az utolsó, Bécs elleni összecsapás a szabályt erősítő kivétel. Ahogy már mondtam, keményebben kell dolgoznunk a B-csapattal. Az ott játszóknak sem volt persze könnyű, sokszor mindenhova a legjobbjainkat küldtük. Ahogy Azari Zsolt is mondta, mindenkinek új volt a helyzet, ráadásul én a magyar csapatokat sem ismertem túlzottan. Ezért történhetett meg, hogy néhány mérkőzésre túl sok energiát pazaroltunk, noha inkább pihenni kellett volna, vagy egyszerűen a B-csapattal jégre lépni. Ezt még meg kell tanulnunk. Nehéz úgy összpontosítani, hogy mindent meg kell nyernünk: nem lehetetlen, csak okosabbnak kell lennünk, például a két csapat vegyítésével. Nagyobb odafigyelést igényelt volna a Nationalliga. Az egy pont, amivel lemaradtunk a Feldkirch mögött, nagyon sokat jelentett volna, hiszen akkor negyedikek vagyunk, s itthon kezdjük a rájátszást – és nem kellett volna a MOL Liga-döntők után Feldkirchbe buszozni ezeregyszáz kilométert. Ilyenkor látszik, az ilyen apró dolgoknak mekkora jelentőségük van.

- A kívülálló számára úgy tűnt, a legjobb teljesítményt a csapat Dániában, a Kontinentális Kupában érte el. Mit gondol, miért nem sikerült ezt megismételni a Fehérvár ellen, miért nem tudtunk szorosabb meccseket játszani velük?

S. L.: - Az ilyesmi nagyon sok tényezőn múlik. Ha megnyersz egy bajnokságot, utána mindig kicsit kiengedsz, ez természetes. Nagyon fontos volt idén megnyerni a MOL Ligát. Néhány játékosomban pedig egyszerűen nem maradt elég erő, hiszen sokan nagyon sok meccset játszottak a szezonban. Márpedig amikor olyan erős csapatok ellen játszunk, mint a Fehérvár, mindenkitől százszázalékos teljesítmény kell, plusz némi szerencse. Az utolsó meccsen például nagyon jól kezdtünk, vezettünk 1-0-ra és 2-1-re is, de szerencsénk sem volt. Szintén nagyon fontos, hogy a Volánban nyolc nagyon jó, tapasztalt légiós játszott a legjobb magyar játékosok mellett, akiket a mieink példaképnek tekintenek. Épp ezért nagyon fontos volt megértetni a játékosokkal, ne tiszteljék már őket annyira. Láttam Ladányit, akit én is nagyon jó játékosnak tartok: mégis arra kell törekednünk, hogy a pályán kevesebb tiszteletet adjunk nekik, de többet tanuljunk tőlük. Ezért voltam nagyon csalódott az első meccs első harmada után, amikor azt láttam pár játékosom arcán, hogy: „Ó-ó! Ez itt a nagy Volán!” Nem is sikerült elég keményen kezdenünk. A Kontinentális Kupa teljesen új tapasztalat volt számomra. Nagy hangsúlyt fektettünk a felkészülésre, komolyan edzettünk rá, aminek már a torna előtt két nappal, a Graz ellen játszott meccsen is látszott az eredménye: nagyon jól játszottunk, idegenben nyertünk 5-2-re. Aztán felültünk a buszra, utaztunk húsz órát, s egy péntek hajnali érkezés után este megvertük a dán bajnokot, majd másnap az olaszok elleni diadalhoz is nagyon-nagyon közel voltunk. Szerintem nagyon jó a magyar hokinak, ha látják, hogy meg tudjuk verni a dán bajnokot, s ha nincs néhány egyéni hiba, megverjük az olaszt is, aztán meg simán legyőztük a rengeteg légióssal felálló brit bajnokot is. Nagyon fontos volt: a játékosok elhitték, hogy jók. A magyar hoki számára a legfontosabb természetesen a válogatott, az tükrözi leginkább, hol tart az ország a többiekhez képest. Onnan nézve, ahonnan én jövök, úgy tűnik, ha Dánia tud az A-csoportban játszani, egy kicsit okosabban építkezve ez Magyarország számára sem lehetetlen. Nézzük Dániát! Pár évvel ezelőtt még a B-csoportban voltak, aztán hoztak pár nagyon fontos és jó döntést, s ma már ott tartanak, hogy stabilan az A-ban játszó, igen jó csapatuk van. Persze azért nem ilyen egyszerű, ám az biztos, hogy több csapat kell, és több magyar játékos. A Kontinentális Kupa tehát nagyon fontos tapasztalat volt, s mint mondtam, jövőre okosabban kell beosztani az erőnket, és többet kell játszania a farmcsapatnak is. Menni fog, hiszen nem csak nekem volt minden új idén, hanem a segédedzőm, Henry Acres számára is, és Szilassy Zoli – akinek a munkáját nagyra értékelem – szintén most kezdte edzői karrierjét. Ők mind, a játékosokkal együtt, nagyon sokat adtak nekem, és szerintem mindenki nagyon sokat tanult, ami szintén rendkívül fontos.

- Mindent egybevetve: hogyan értékeli az idei szezont?

S. L.: - Az idei év legnagyobb hozadéka az volt, hogy rengeteg új, pozitív tapasztalattal lettem itt, Dunaújvárosban gazdagabb. Edzőként ugyanaz a célom, mint játékos koromban: évről évre jobb akarok lenni. Nagyon fontos, hogy olyan játékosaim vannak, akiknek ugyanaz a szakmai céljuk, mint annak idején Mats Sundinnak, Danny Alfredssonnak vagy Peter Forsbergnek. Az egyetlen különbség talán, hogy mellettük mindig volt valaki, aki megmondta, ha aranyérmet akarsz nyerni, ezt és ezt kell tenned. Épp ezért biztos lehet benne mindenki, ha jövőre is itt leszek, akkor már nyártól a csapat mellett leszek, mert a jégen az a munka látszik, amit nyáron végzünk. Számomra tehát a következő szezon hétfőn kezdődik (az interjú március 15-én, csütörtökön készült – a szerk.). Nem szeretem azokat, akik új edzőként augusztusban beesnek, és fogalmuk sincs róla, milyen munka folyt nyáron. És persze a játékosoknak is nagyon fontos, hogy a vezetőedző ott legyen mellettük, s elmagyarázza, mit miért kell tenniük. Ebben a szezonban a fiúk abban is nagyot léptek előre, hogy megértették: ha jó játékosok akarnak lenni, ha jó erőben, jó formában akarnak játszani egész szezonban, akkor figyelniük kell az étkezésre, az edzésmunkára, a pihenésre, a kikapcsolódásra. Tudom, hogy Magyarország más kultúrát képvisel, mint mondjuk Svédország. Nekem azonban egy jégkorongjátékos az jégkorongjátékos, a nap huszonöt órájában. Ezért az is nagyon fontos, hogy a játékosok lássák, Dunaújváros az a hely, ahol nagyon sokat lehet fejlődni, ahol jó játékossá lehet válni (ekkor csörren meg Stephan Lundh telefonja, Vas Jankó hívja éppen, egy kicsit beszélünk róla is). Mert vegyük észre, a Fehérvárban játszó fiatal játékosoknak (akik közül néhánynak kimondottan tetszik a játéka) nagyon nehéz dolguk van, sok a légiós, a két csapat közti különbség még sokkal nagyobb, mint Dunaújvárosban. Ebben az időszakban, 21-23 éves kor környékén a legfontosabb, hogy mentálisan erős legyél. Kiss Ákos nagyon hiányzott a Fehérvár elleni meccsekről, biztos vagyok benne, őt az se érdekelte volna, ha a Boston Bruins ellen kellett volna játszani (nevet). De ugyanígy Jobb Dávid is. Az ilyen típusú játékosokat nagyon szeretem, s nagyot csalódnék magamban, ha nem sikerülne jelentős fejlődést elérni náluk. Nagyon fontos ez is: nem hiszem, hogy itt ülnék, ha úgy érezném, oké, én mindent megtettem Dunaújvárosért, itt az idő a búcsúzásra. Erről szó sincs. Amikor annak idején kicsit utánanéztem, hová is jövök, rá kellett jönnöm, Dunaújváros sokkal nagyobb sportváros, mint gondoltam. Ha jól tudom, az atlantai olimpián tíz vagy tizenkét sportolóval képviseltette magát: ebben a városban tehát kultúrája és nagy hagyományai vannak a sportnak általában. Egy ilyen településnek nincs ennél jobb marketinglehetősége, ezért nagyon remélem, hogy a város is mellénk áll majd, hogy jobb csapatot építsünk. Már csak azért is, mert egy ilyen kisvárosban nem nagyon lehet más értelmes dolgot csinálni, mint sportolni. Ha például én szülő lennék, és azt az edzést nézném, amit Vladó (Vladimir Babic) csinál a legkisebbekkel, biztos hokizni vinném a gyerekemet, annyira felszabadultak, szórakoztatóak az edzései. Remélem, eggyel feljebb lépünk a várossal való együttműködés terén is, hiszen nekik is szükségük van kitörési pontokra, márpedig a sport az egyik legjobb.

- Több helyen elmondta már, hogy bár szívesen maradna, a visszatérése bizonytalan, ebben családi döntés születik majd. Mikor fog eldőlni ez a kérdés?

S. L.: - Így van, nagyon fontos a család számomra, s ezt a kérdést alaposan át kell beszéljük. De Dunaújvárosnak is tartozom annyival, hogy nem hozom olyan helyzetbe, amilyenbe tavaly került, amikor augusztus végén kellett új edző után nézni. Ezért igyekszem minél előbb, remélhetően április végéig döntésre jutni a kérdésben.

Nagyon korrekt és egyben pozitív gondolatokkal teli iterjú. Nagyon remélem, hogy marad a csapatnál.

@check: Köszi!